A dialektikus matéria
A vécé világnapjának kinevezett november 19-én itt az alkalom áttekinteni, milyen sokat változott az emberiség viszonya saját – sokszor a maitól teljesen eltérően kezelt – salakanyagához.
„Légy a mi toalettnagykövetünk!” – biztatta a világ erre fogékony részét minapi sajtóközleményében a szingapúri székhelyű Vécé Világszervezet (World Toilet Organization). A felhíváshoz mellé¬kelt tízpontos, elsősorban a nyilvános illemhelyek használatának mikéntjére vonatkozó etikett jól jelezte a kérdéskörben ma jelentkező új szemléleti irányokat. A higiénés vagy a víztakarékossági elvárásokon túl ugyanis immár arra is született felszólítás, hogy a témában megnyilvánulni kívánók „ne legyenek restek tanácsokat adni az üzemeltetőknek, miként tehetnék még vidámabbá és felhasználóbarátabbá a mellékhelyiségeket”. (Amit egy „vécécsúcsként” hirdetett, jelenleg is zajló pekingi szakmai konferencia részt vevői rögtön ellenőrizni is tudtak, mivel a program szerint egész délutános látogatást tettek az olimpiára készülő kínai főváros állítólag igencsak felfejlesztett közvécéiben.) A közfigyelmet magának főként Ázsiában és az USA-ban kivívó világszervezet léte egyúttal azt is jelzi, milyen nagy mértékben van átalakulóban az emberiség viszonya ezen, a többség által a szocializálódás során az undorító kategóriába sorolt s ezért is kvázi tabuként kezelt kérdéskörhöz.
A kultúrtörténészek szerint mindenesetre érdekes, hogy bár az ürítés kultúrája a civilizáció előrehaladtával sokat változott, egyes több ezer évvel ezelőtti szokások igencsak hasonlatosak a ma elfogadottakhoz. Már az ószövetség (Mózes 5. könyvében) felszólította a zsidó harcosokat, hogy ha úgy adódik, sátruk mellett ássanak gödröt, amit aztán dolguk végeztével temessenek is be. De a régészek maradandóbb, működési elvükben a mai – közkeletű nevén pottyantósnak nevezett – árnyékszékekhez hasonló, ám azoknál sokszor szofisztikáltabb kivitelű (akár márványból készült) köz- és magánillemhelyekre is bukkantak, például az ókori Mezopotámiában, az Indus völgyében vagy Krétán, a nagyjából 3500 évvel ezelőtt épült knósszoszi palotában, de Egyiptomban, valamint a Római Birodalom területén is. Kultúrtörténészek szerint egyébként már az ókorban megfigyelhető volt a „székletkezelés” szinte a mai napig meglévő kétarcúsága: míg a nagy területen gazdálkodó népek trágyázás céljára összegyűjtötték, a folyóvölgyekben élők a vizekbe juttatták ürüléküket. A közismerten fejlett csatornahálózatot kiépítő rómaiak illemhelyeit például sok helyen az ülések alatt átfolyatott víz tartotta tisztán, a 79-től két éven át uralkodó Vespasianus császár pedig már meg is adóztatta az első közterületi illemhelyeket.
Mindezen alkalmatosságok használata azonban számos ponton különbözött a ma megszokott változatokétól. Például abban, hogy az ókorban – de még utána is jó ideig – nem különítették el a férfiakat és a nőket. A Római Birodalom egykori területén feltártak számos, U alakú padon sorba rendezett, egyszerre akár több tucat – egymástól el nem választott – ember szükségletét kiszolgáló köztoalettet.
A mai értelemben vett szemérmességnek ez a fajta hiánya még évszázadokig jellemző maradt. Másfajta normák vonatkoztak az ürülék elhelyezésére is: a le és kirakóhely ugyanis sokáig korlátlanul a közterület volt. Bindeswar Pathak A nyilvános vécék története című, interneten is elérhető tanulmánya szerint azonban a népsűrűség növekedése, de különösen a városok terebélyesedése és a fenti szokások nyomán az emberi lakhelyeket szó szerint elborító ürüléktömeg végül oly mértékben rontotta az ott élők komfortérzetét, hogy megszülettek az első szabályozási kísérletek. Egyes adatok szerint Münchenben már a 14. század vége felé pénzbüntetés sújtotta az utcára rondítókat, illetve azokat, akik nem hordták ürüléküket a közeli folyóvizekbe. A legtöbb (toalett)történész – köztük a francia Dominique Laporte néhány éve megjelent, A szar története (Histoire de la merde) című szakmunkájában – mégis későbbre, 1539-re teszi a mentalitás ált alános változásának kezdetét. Franciaországban (mindenekelőtt Párizsban) ugyanis ekkor mondatott ki, hogy mindenki felelős a saját piszkáért, egyben ekkortól tettek kőtelezővé a házi pöcegödrök létesítését. A történész szerint – ha nem is egyik napról a másikra, de – jórészt ez a köztisztasági rendelet állt az ilyesfajta szükségletek végzését utóbb teljesen az intim szféraiba utaló változások hátterében.
Jellemző a gondolkodás és a szokások átalakulásának nehézkességére, hogy a mai, angolnak mondott, vízöblítéses vécé ősét 1596-ban feltaláló Sir John Harington – nem mellesleg I. Erzsébet királynő keresztfia – annak idején a korabeli értetlenkedők gúnyolódásainak állandó céltáblája volt: csaknem két évszázadra el is ment a kedv vécéjének alkalmazásától. Az e téren is elhatalmasodó szemérmesség mégis oly mértékben megelőzte a technikai fejlődést, hogy kultúrtörténeti írások megemlékeznek olyan, 18. század eleji élelmes skóciai polgárokról, akik csekély összeg fejében mindent beborítani képes köpönyegeket és kübliket adtak bérbe a sürgőssé vált dolgukat közterületen, de mégis mások előtt rejtve elvégezni kényszerülőknek. Az pedig valóságos áttörés volt, amikor 1739-ben Párizsban egy csapszék tulajdonosa először terelte külön-külön mellékhelyiségekbe férfi és női vendégeit.
A folyamat kiteljesedéséhez utóbb már csak olyan technikai lelemények kellettek, mint a brit Alexander Cumming 1775-ös találmánya, amely akként tökéletesítette az egykor oly értetlenkedve fogadott ősvécét, hogy egy S hajlítású csőtoldalékkal elkerülhetővé tette a szagok visszaáramlását. Az újítás térhódításához persze kellett még a – 19. században elterjedt – csatornahálózat is.
Korántse higgyük azonban, hogy az angol vécé megjelenésével minden e téren létező szorító szükség egyszersmind kielégítést nyert. Egyrészt mert a Földűn ma élő lakosok harmada állítólag még a latrinafokozatig sem jutott el, de legalább ekkora probléma, hogy a legmodernebb módon székelők a korszerűségért és a higiéniáért egyre ijesztőbb méretű vízpocsékolással fizetnek. Arról nem is szólva, hogy újabban már a vécékultúra keltette kvázi civilizációs ártalmakról is egyre több szó esik. Például az ázsiai társadalmakban, ahol nagy hagyománya van az ürülék hasznosításának (Kínában csak 1980 óta használnak több műtrágyát, mint emberi ürüléket), és ezért ott még ma is egészen más elvárás tapasztalható az „anyag” kezelésével szemben, mint olyan tájakon, ahol a nevelés programozta undor a mielőbbi és mind nyomtalanabb eltüntetést célozza. Így aztán bőségesen van terük a feltalálóknak és újítóknak, hogy akár az ürüléket komposztáló szárazvécéket tervezzenek, netán tökéletesítsék a végterméket még érzékelhetetlenebbé tevő, úgynevezett mélyöblítéses típusokat.
Az e téren is a legfejlettebb technológiát Felmutatni képes államokban ezzel egyidejűleg érdekes lélektani momentrunokra is fel leltet figyelni. Egyesült államokbeli központtal például világszervezetet alapítottak azok, akiket a nyilvános illemhelyeken a mások jelenléte miatti zavar akár teljesen le is blokkol. Az orvosi műszóval paruresisnek nevezett – az USA lakosságának például becslések szerint 7 százalékát érintő – tünetegyüttes kapcsán éppen ezért nem kevés tanulmány szerzője foglalkozik e problémával és építészeti úton való megoldásaival.
Különös eredményeket produkált – például Japánban – a toalettekbe is bemerészkedő high tech. A világ állítólag legkifinomultabb illemhelyeit kifejlesztő országban ugyanis sok helyen már (az elmúlt évtizedekben kifejlesztett) deszkamelegítő fűtőszál, állítható hőmérsékletű vizet szolgáltató automatikus bidé és szárító, a kényelmet fokozó könyöklők, valamint a mozgáskorlátozottak felemelkedését segítő hidraulikus emelős ülőkék, de akár a vizelet összetételét elemző rendszerek teszik – elvileg – gondtalanabbá a biológiai Funkció beteljesülését. Ám vannak, akiknek ez sem volt elég. Az ultramodern berendezések tervezőinek újabban állítólag már arra is tekintettel kell lenniük, hogy kiderült: a japán nőket különösen feszélyezi saját vizeletük csobogása, és ezért sokan közülük folyamatosan lehúzva tartják a vécét ottlétük alatt. Egy nemrég bevezetett újítás nyomán azonban a vécé használója hangszórókból érkező vízöblítéshang bekapcsolásával is képes egyszerre spórolni a vízzel és mérsékelni saját bontakozó gátlásait.
ILLÉNYI BALÁZS
