A kevéssé tiszteletteljes utókor olykor-olykor veszi magának a bátorságot, és beszámol az akár legnagyobbnak tartott elődök és a félreeső helyek közötti – nemegyszer inspiratív – kapcsolatról is. Ez történt az 1517-ben kezdődő német reformáció atyjával, Luther Mártonnal is, akivel kapcsolatban éppen a közelmúltban röppentették világgá a hírt: régészek feltárták a jeles férfiú wittenbergi kertjében egykor működtetett, immár történelmi árnyékszéket. A kultúrtörténet már korábban feljegyezte Lutherről, hogy erősen székrekedéses volt. Az ezzel kapcsolatos kényszerűen hosszas foglalatosságok közben született a még a maga korában vihart, majd mélyreható történelmi változásokat beindító reformer alapgondolat: az üdvözülés a személyes hittől függ – tárta fel az állítólagos kendőzetlen igazságot a BBC-nek nyilatkozó Martin Treu wittenbergi teológus és Luther-kutató.
Kár lenne első hallásra megbotránkozni a megvilágosodás pillanatának eme esetleg méltatlannak tartott körülményeiről értesülve. „Aki ezt teszi, tagadja azt a tényt, rogy az érzelmi és spirituális élmények valódiságához hozzátartozik a test és a lélek teljes részvétele” – próbálja emészthetővé tenni a tabu és az emelkedettség kétségtelenül szokatlan, ám tényszerű párosát Erik H. Erikson német pszichoanalitikus is „A fiatal Luther” című, 1958-ban kiadott könyvében.
Werner Pieper, a tabutémák könyvkiadójaként ismertté lett német szerző több monográfia alapján tette ama kijelentését, miszerint Wolfgang Amadeus Mozart sem pusztán futóvendég volt a korabeli árnyékszékeken, egyes kisebb – például manapság csak cenzúrázott szöveggel előadott – kórusművekhez is kaphatott ott ihletet. Pieper egyébként a Kakadémia – Az emberi ürülék kultúrtörténete című, hét évvel ezelőtt magyarul is megjelent könyvében leveleket is közöl, amelyekből az érződik, hogy Mozart feszélyezettség nélkül számolt be e témáról például unokahúgának, Maria Anna Theklának. Az meg már csupán – nem is teljesen idetartozó – orvostörténeti adalék-újdonság, amit Petra Haimhausen müncheni orvos szakíró Emésztési zavarok, mítosz és tudomány határán című, három évvel ezelőtt írt cikkében állít, miszerint a 35 éves korában elhunyt komponistazseni halálát egy igen agresszív hashajtó okozta volna.
De másfajta intellektuális tevékenységet is támogathatott a megkerülhetetlen toalett. XIV. Lajos francia király például részben hashajtókúráinak köszönhetően állítólag nemegyszer az államügyeket is bilivel felszerelt, bársonnyal párnázott „trónusról” intézte. Sőt tanácsának tagjait is ilyen székekre ültette, hogy fontos ügyek megbeszélésekor ne kelljen időt vesztegetniük a kimenetelre – olvasható Magyar László András orvos történész Vécétörténet című, négy évvel ezelőtt megjelent tanulmányában.
Csoda-e hát, ha szabadosabb korunkban is találunk a kérdésben alkotó módon elmélyedő intellektusokat. Az egyik legismertebb a négy évvel ezelőtt elhunyt osztrák Friedensreich Hundertwasser, egyéni látásmódú osztrák festő és építész volt. Ő – mint bevallotta – nem csupán inspirációt kapott a félreeső helyeken, hanem tervezett is különleges, tarka mintás változatokat. Sőt tanulmányt írt a kérdésről, felszólítva benne a téma emancipálására. „Ugyanannyi szeretetet, ugyanannyi időt, ugyanannyi gondoskodást kell fordítanunk arra, ami hátul kijön, mint arra, ami elől bemegy. Ugyanaz a ceremónia illeti meg, mint az étkezést” – okította például a kérdéshez való szerinte helyes hozzáülésre a ma emberét az illedelmesen leginkább A szent sár címmel fordítható, 1979-ben írt versében.
SINDELYES DÓRA
Forrás: HVG 2004. november 20, XXVI. évfolyam, 47. szám
